Globalizálódik a világ, globalizálódik a sport; ezt a riói vívóversenyek végén is nyugodtan kijelenthetjük. Anno még a vívó-nagyhatalomnak számító franciák, olaszok, németek mellett jobbára az szocialista blokk jeleskedett, relatív zárt körben osztották az érmeket.
Harminc évvel ezelőtt még szinte elképzelhetetlen lett volna amerikai, tunéziai, koreai, vagy éppen kínai érem, ahogy az is, hogy a történelmi hagyományai miatt klasszikus “fehér sportban” afro-amerikaiak húzzanak magukra plasztront.
Akkor még a jelentősebb hagyományok nélküli nemzetek egy-egy versenyzője, csapata ellen könnyed edzőmeccs jelleggel állhattak pástra legjobbjaink, ma már az olimpián bárki megverhet bárkit.
Ha nem is atlétika, vagy éppen az úszás szintjén, de világsport lett a vívás, kiegyenlítődött a mezőny. Így annak, hogy két arannyal, egy-egy ezüsttel és bronzzal zárt a magyar vívó-válogatott és ezzel a sportági éremtábla második helyén végzett a riói olimpián még nagyobb a jelentősége.
Ilyen sportági sikerre elég régóta nem volt példa. Egészen pontosan 44 éve, a rossz emlékű müncheni olimpián fordult elő, hogy háromnál több érmet és két aranyat hozott haza a magyar küldöttség.
Akkor is a párbajtőrözők villogtak: Fenyvesi Csaba és a párbajtőr válogatott nyert aranyat, Kamuti Jenő (férfi tőr), Marót Péter (férfi kard), Bóbis Ildikó és a női tőrcsapat ezüst, Kulcsár Győző (párbajtőr) és a kardválogatott nyakába bronzot akasztottak.
Az összehasonlítást árnyalja, hogy akkor még nem volt női kard, női párbajtőr, azaz 24 érmet osztottak a mostani harminccal szemben.
Öt éve, amikor 25 év leggyengébb eredményét produkálta a magyar vívó válogatott a cataniai vívó-világbajnokságon még kongattuk a vészharangot és azt írtuk, “Kicsordult a magyar penge, fenni kéne”. Megfenték.
