Idén márciusban a Nemzetközi Olimpiai Bizotság elnöke, Thomas Bach bejelentette, hogy öt-tíz menekültet választanak majd ki, akik egy közös csapatban indulhatnak a 2016-os riói olimpán. A bizottság 43 jelölt közül jelölte ki a tíz indulót, figyelembe véve képességeiket, körülményeiket és az ENSZ által ellenőrzött menekültstátuszukat. A sportolók edzésének biztosítására egy kétmillió dolláros alapot hoztak létre.
A világon élő menekültekkel való szolidaritás kifejezésére az ENSZ menekültügyi hivatala Ibrahim Al-Hussein szíriai menekültet választotta ki arra a megtisztelő feladatra, hogy az olimpiai lánggal futhasson Görögországban, áprilisban. Al-Hussein egykor sikeres úszó és cselgáncsozó volt, egy bombázás miatt viszont amputálni kellett az egyik lábát.
A lángot az athéni régi Olimpiai Stadionban adták át a riói szervezőknek, előtte viszont a szír menekült futhatott vele az athéni Eleonasz menekülttáboron keresztül, ami 1500 ember számára biztosít szállást.
A menekült csapat végleges, tíz főből álló keretét június 3-án hirdette ki a Nemzetközi Olimpiai Bizottság: bekerült
- öt dél-szudáni,
- két szíriai,
- két kongói és
- egy etiópiai sportoló.
Ők az olimpiai zászló alatt vonulnak majd be a pénteki megnyitón, ha pedig valamelyikőjük aranyérmet nyer, az olimpiai himnuszt játsszák el a tiszteletére.
A csapat kapitánya, Geraldo Bernardes azt mondta,
az emberek arra kíváncsiak, vajon nyerhet-e aranyat a menekültek csapata. Szerintem már azzal megnyerték az érmeiket, hogy ott lesznek Rióban.
Yusra Mardini
A 18 éves szíriai úszó lányról már márciusban írtunk, ekkor még csak a 43 fős keret tagjaként álmodozott arról, hogy bekerül a tíz riói induló közé. Akkor döntött úgy, hogy eljön Szíriából, amikor lebombázták az uszodát, ahová edzeni járt. Mardini és testvére még tavaly augusztusban indult el Törökországból egy hatfős gumicsónakon. A probléma ott kezdődött, hogy a csónakban húszan ültek, így nem csoda, hogy leállt a motor és a víz elkezdett beszivárogni, a csónak pedig süllyedni.
A testvérpár pedig nem látott más megoldást, mint azt, hogy kiugranak és segítenek a többi utason. A Mardini-lányok a vízben úszva húzták ki a csónakot a partra. Az emberpróbáló utazás négy órán át tartott. A lány azóta már Németországban edz, és azt mondja, a legjobbat szeretné kihozni magából Rióban, a 2020-as tokiói olimpián pedig már az aranyérem a cél.
Mardini szerint sokan csodálkoztak, hogy neki is van iPhone-ja, miközben ő is ugyanolyan életet él, mint a többiek, iskolába és edzésre jár, és azt mondja,
Rami Anis
Anis szintén szíriai származású, de ő Mardinivel ellentétben nem Németországban, hanem Belgiumban edz. Ő még 2011-ben jött el Szíriából, azt mondja, a bombázások miatt teljesen élhetetlenné vált a lakhelye. Mióta elkezdődött a háború, nem sok versenyben vett részt, így öt évet várt az olimpia adta lehetőségre.
Ha sportról van szó, nincs különbség aközött, hogy szíriai vagy-e vagy menekült.
Reméli, hogy az olimpia változtat egy kicsit a menekültek negatív megítélésén, és azt is, hogy
Szeretné, hogy minél előbb véget érjenek a háborúk, hogy mindenki újra a saját országának színeiben versenyezhessen. Anis Mardinihez hasonlóan egy csónakon jutott el Görögországba, innen először Németországba, aztán Belgiumba. A szír úszó 100 méter pillangón versenyez majd, így például Michael Phelps-szel nézhet majd farkasszemet a rajtkőről.
Paul Amotun Lokoro
A dél-szudáni futó arra emlékszik gyerekkorából, ahogy szülővárosában az életéért fut, a feje mellett golyók süvítenek el. Még 2006-ban tinédzserként hagyta el az országot, ezután először focista karrier felé kacsintgatott, majd kiderült, a futásban még kiemelkedőbb, így 1500 méteren állhat majd a rajthoz Brazíliában.
Anjelina Nadai Lohalith
A 21 éves dél-szudáni futó 10 éve menekült el hazájából, azóta nem látta szüleit. Lohalith otthonát folyamatosan támadták, így családjával kénytelenek voltak a természetben aludni, hogy elkerüljék az éjszakai razziákat. Azonban egyszer, mire visszatértek otthonukhoz, taposóaknákkal vették körül a házukat. Ezután döntöttek úgy a futó szülei, hogy megszervezik, hogy legalább a lányuk eljusson Kenyába.
Rose Nathike Lokonyen
A szintén dél-szudáni futó városának egyik ostroma idején szeretett volna elrejtőzni, azonban útközben rátalált nagyszülei holttestére. Ekkor Rose hét éves volt. Eleinte nem gondolt arra, hogy futóvá válhat, csak szeretett sportolni, viszont később kiderült, kiemelkedő tehetsége miatt akár profi szinten is megmérettetheti magát.
A menekülttáborban sokan közülünk mezítláb futottak. Én is. Második lettem tíz kilométeren.
James Nyang Chiengjiek
James is Dél-Szudánból származik, ő 400 méteres távon indul majd Rióban. Rá hatványozottan érvényes a “nem szégyen a futás, de hasznos”, hiszen nem biztos, hogy életben lenne ma, ha nem lennének átlagon felüli képességei. 13 éves volt, amikor katonák megpróbálták elrabolni, és arra kényszeríteni, álljon be gyerekként katonának. Ő pedig inkább elfutott.
Yiech Pur Biel
Biel 9 éves volt, amikor édesanyja elindult, hogy ételt szerezzen az éhező családjának. Sosem tért vissza. Apja a háborúban harcolt, Biel most 21 éves, és azóta sem látta egyikőjüket sem. Miután anyja eltűnt, a fiú egy 200 ezer fős menekülttáborba került, ahol indult egy futóversenyen, amin második helyezést ért el.
Yonas Kinde
Az etiópiai maratonfutó Luxemburgban edz, ahol nem csak a futásnak szenteli minden idejét, hanem taxisofőrként is dolgozik. Ezen kívül mindent megtesz azért,hogy beilleszkedjen új otthonába, ezért franciául tanul. Azt mondja, eleinte nem értette, milyen is igazán a menekültek élete, viszont most szabadnak érzi magát. Kezdetben 10 kilométert futott, aztán félmaratonokat, végül eljutott a maratonig.
Általában egyszer edzem egy nap, de mikor hallottam a híreket az olimpiai menekült csapatról, kétszer kezdtem edzeni. Megcéloztam az olimpiát, ez hatalmas motiváció volt számomra.
Yolande Mabika
A kongói dzsúdós szerint a sport sokat segített neki egész életében: erősebb emberré tette. Már Brazíliában edz, és azt mondja, azért kicsit elszomorítja, hogy nem vonulhat a saját országa zászlója alatt. Azért reméli, hátha a családja látja majd, ahogy versenyez Rióban, és így talán újra találkozhat velük.
Mabika 2013-ban repült Brazíliába a dzsúdó világbajnokságra, ahol edzője elkobozta az útlevelét és alig adott neki enni. Ekkor a lány megszökött a hotelből, az utcákat járta ételért és segítségért könyörögve. A dzsúdós lánynak végül sikerült letelepednie Brazíliában, megkapta a menekültstátuszt.
Mindent elmond arról, amin ezek az emberek átmentek, hogy Mabika egy interjúban azt nyilatkozta, szerencsésnek érzi magát, mert az egyetlen dolog, ami hiányzik az életéből az a család. Képtelenség belegondolni, miken mehetett keresztül, ha ennek ellenére szerencsés embernek tartja magát.
Popole Misenga
Misenga szintén Kongóból származik, ő 15 éve nem látta családját, még kisgyerekként szakították el szüleitől és két testvérétől. Most, hogy az olimpia kapcsán lehetősége volt nyilvánosság előtt szerepelni, azt üzente testvéreinek, hogy reméli, egyszer majd lesz lehetősége arra, hogy repülőjegyet vásárolhasson nekik, hogy meglátogassák őt Brazíliában.
A menekültek csapata nagyobb dolgot képvisel, mint egy ország. Mi rengeteg ország zászlóját visszük majd egyszerre.
Misenga edzője Mabikáéhoz hasonlóan nem bánt kesztyűs kézzel tanítványával, ha a dzsúdós rosszul teljesített, edzője bezárta őt egy ketrecbe, és nem adott neki se enni, se inni. Ő is ott volt a 2013-as riói világbajnokságon, ahol szintén megszökött a szállásáról, és menekültjogot szerzett Brazíliában.
Az otthonomért küzdök majd.
Kiemelt kép: Europress
(NBCNews,NBCOlympics, AP, BBC, QZ)
