Kialvatlanság, szituációk, amire csak angolul tudunk szavakat, és az amerikai városok földrajzi elhelyezkedésének már-már tökéletes ismerete. Ezek a jellemzői egy nem az Egyesült Államokban élő, de a major sportokat szerető embernek. Tudom, mert én is ilyen vagyok. És sokan néztek már rám furcsán, amiért éjszakákat virrasztok át egy-egy NHL-, NBA vagy épp az NFL-meccsért. Na jó, kamuzok.
Tizenévesen a gép előtt ülve hajnalokon át kutattam a kínai stream-ek után, csak hogy NBA-t nézhessek. Talán nem is kell folytatnom, a lényeg, hogy mindig is látni akartam élőben az amerikai kosarasokat, gyerekkori álmaim egyike. Az meg már álom a négyzeten, hogy egy olimpián. Akár egy olyan meccsen is, amin épp feltörlik a padlót az ellenféllel a csoportkörben. Nem kell nekem egyből a döntő.
Rióban jött el, amikor épp üresjárat volt magyar szempontból, szóval a munkát felváltotta a szórakozás. Pont arra az időszakra esett az USA-Venezuela mérkőzés. Naná, hogy elmentem rá. Amikor megérkeztem, épp 18-18 volt egy negyed után, az bizony már nagyon extra lett volna, ha még egy szoros meccset is látok.
Nem láttam.
Mire felfogtam, hogy az ott lent a parketten tényleg Kevin Durant és Carmelo Anthony, már húsz felett vezettek. 113-69-re nyertek.
Durant egyébként egy óriás. Nem csak, mint sportember, hanem tényleg hatalmas, centereket megszégyenítő magassága van. És ha már centerek, egy már-már ritkaságszámba menő dolognak lehettem szemtanúja: DeAndré Jordan bedobott egy büntetőt. Hülyén hangzik, de azért nem egyértelmű dolog nála. És láttam Paul George-ot zsákolni, meg Carmelo Anthonyt tripla után a fejét ütögetni. És Kyrie Irvinget iszonyatosan szédítően cselezni.
Nem ez volt életem legjobb kosárlabda-mérkőzése, már csak azért sem, mert egyszerűen nem volt egy súlycsoportban a két csapat, az ilyen sima mérkőzések meg nem igazán a kedvenceim. De az igazat megvallva: kit érdekel?
