Nagyon örülök, hogy beállhattam a verseny végére, nagyon készültem, hogy ez a csere mikor fog elkövetkezni. Jó hogy az ukránok ellen tudtam beállni, mert velük szeretek igazából vívni
– mondta Somfai Péter, a csapat tartalékja, aki a dél-koreaiak és a franciák elleni előző két összecsapáson szerepelt Boczkó Gábor helyén vívott a bronzmérkőzésen.
Hozzátette, így is borzasztó nehéz volt felvenni a ritmust, mivel az ellenfél vívói már két mérkőzésen túl voltak.
Viszont szerencsére az olaszok olyan szinten megverték őket, hogy nagyon nehezen tudtak felállni ebből a vereségből – utalt a másik ág elődöntőjére. – Az nagyon fontos volt, hogy megszerezzük ellenük a vezetést, mert tudtuk, ha egy pár tust közé tudunk rakni, és azt tartjuk, akkor sokkal könnyebb ellenük vívni, mintha nekünk kell menni.
Rédli András utolsó asszójáról – amelyben kilenc tusnyi előnyről egyre felzárkózott vele szemben Bogdan Nyikisin -, tréfálkozva megjegyezte, biztosan direkt hagyta.
Hozzá kell tenni, hogy Nyikisin a világ egyik legjobb befejező embere és a világ egyik legjobb vívója. Magabiztosan ment előre minden mindegy alapon, Andrisnak volt egy kis rövidzárlata, de ki tudott jönni belőle, és amikor igazán kellett, helyén volt a szíve
– tette hozzá már komolyan.
Ugyanezt a felzárkózást az egyéniben ezüstérmes Imre Géza úgy kommentálta:
Most mondjam, hogy bíztunk Bandiban? Nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy egy kicsit izgalmasabbá akarta tenni. Szerencsére vagy inkább az ő vagányságának köszönhetően adott egy olyan tust, amire senki nem számított, szerencsére az ellenfele sem.
Imre a csapatverseny során is, csakúgy, mint egyéniben – ahol a döntőt 14-10-es előnyről vesztette el – jól vívott.
Próbáltam már aznap este, másnap reggel túltenni magam ezen az egészen
– mondta, hozzátéve: azt a tanácsot kapta, hogy próbálja meg kiélvezni az elért eredményének a szépségét.
Hát nem volt egyszerű. Még most sem egyszerű. Reggelenként azért föl-fölriadok arra, hogy azt az egy tust hogy nem adtam be, de próbálom elfelejteni és büszke lenni arra, hogy most már két éremmel mehetek haza.
Kérdésre reagálva visszautalt rá, hogy az egyéni viadalt követően úgy nyilatkozott: már csak azért is jó lenne dobogóra állni a csapatverseny után, mert a válogatottból két embernek – Somfainak és Rédlinek – még nincs olimpiai érme.
Most már ők is átélhetik, milyen dobogóra állni olimpián
– nyugtázta örömmel, majd úgy folytatta büszke és boldog is, hogy két éremmel térhet haza.
Rédli úgy összegezte a bronzmérkőzés záróasszóját, hogy az számára jó helyzetben, öttusos előnynél kezdődött, ugyanakkor mivel addig kevés találat esett, ellenfelének nagyon nagy tere volt arra, hogy befogja őt.
Szerencsére az elején magabiztos voltam, és bevittem a tusokat, majdnem megdupláztam az előnyünket. Amikor pedig Nyikisin már érezte, hogy nagyon ég a ház, negyven másodperccel a vége előtt, akkor elkezdett vabankolni, ami egy borzasztó fegyvere bárkinek, minden mindegy alapon jön előre, te meg teljesen meg vagy lepve.
Elárulta, hogy amikor megkapta az első három tust, egy pici megilletődöttség volt rajta.
Jött föl, jött föl, és bármihez nyúltam, nem adtam tust, ő meg mindig eltalált. De aztán a helyén volt a szívem, mert nem sokkal a vége előtt beléptem egy támadásába és a szeme közé nyomtam a pengémet, ha szabad ilyet mondani. Azzal pedig tulajdonképpen eldőlt a mérkőzés, és boldogok vagyunk ezzel a bronzéremmel.
Arra, hogy csapattársai előzőleg tréfálkozva azt mondták, direkt engedte közelebb ellenfelét, hogy izgalmasabb legyen a vége, határozottan cáfolt.
Hát nem, nem hiányzik nekem, hogy le kelljen mondanom a magánnyugdíj-pénztáramat
– mondta.
Szerinte egész nap sikerült jól és bátran vívnia, egy kicsi megingástól eltekintve.
Összességében nagyon elégedett vagyok ezzel az olimpiai szerepléssel. Éremért jöttünk, éremmel megyünk haza. Remélem, Tokióban a csapat vezére leszek és esetleg tudjuk fényesíteni ezt az érmet.
(MTI)
