Az olimpiákon egykor művészeti versenyek is voltak, melyeken a  magyar művészek is jókora sikerrel szerepeltek

Az első újkori olimpiákat már 1896-ban megrendezték, de a művészeti versenyek csak 1912-ben váltak a program részévé – ekkortól egy nemzetközi bizottság díjazta a legjobb építészeket, festőket, szobrászokat, irodalmárokat, valamint zenészeket, akiknek a munkái valamilyen összefüggésben álltak az olimpiai szellemmel.

Az 1948-as londoni olimpia után azonban többé nem rendeztek hasonló versenyeket, noha az 1956-os melbourne-i játékoktól kezdve kulturális események, így művészeti fesztiválok is kísérik a játékokat.

Na de kik győztek? És vannak köztük magyarok?

Az első művészeti versenyeket tehát az 1912-es stockholmi olimpián rendezték, ahol egyetlen kivétellel (szobrászat) csak aranyérmeket osztottak ki – irodalom kategóriában épp az olimpiák újrakezdésének vezéralakja, Pierre de Coubertin báró érdemelte meg az aranyat a Sporthoz címzett ódájával. Az 1920-as, antwerpeni olimpián, melyen Magyarország a háború egyik veszteseként nem vehetett részt, jórészt hazai művészek kapták a kiosztott érmeket (tizenegyből hatot), négy évvel később, Párizsban viszont a magyarokat is elérte a siker:

építészetben aranyérmet ugyan nem osztottak ki, de az ezüstöt az 1896-os athéni olimpián úszóként már bizonyított, később építészként is befutott Hajós Alfréd (hosszú portrénk róla itt olvasható), valamint a szintén sportolóból mérnökké vált Lauber Dezső stadionterve nyerte el.

(Ugyanebben az évben egyébként az irodalmi Nobel-díjas ír költő, William Butler Yeats testvére, Jack B. Yeats a Dublint kettéválasztó Liffey folyón évente megrendezett úszásról készített festményével nyert egy ezüstöt.)

1928-ban, Amszterdamban újabb magyar sikernek örülhettünk: a gimnáziumi tanár, iskolaigazgató, történész és író Mező Ferenc az irodalmi kategória aranyérmével térhetett haza, melyet Az olimpiai játékok története című művéért kapta. Vagyis térhetett volna haza, hiszen Mező nem volt a magyar küldöttség része, így a díjátadón sem volt jelen. 1947-ben aztán ő javasolta a Magyar Olimpiai Bizottság létrehozását, melynek első alelnöke, a következő évben pedig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja lett.

1932-ben, Los Angelesben sem maradtunk érem nélkül: a szobrászat ezüstérme a birkózókat ábrázoló polihisztorához, a válogatott evezősként (egypárevezősben 11-szeres magyar bajnok, a stockholmi olimpián az evezősnyolcas tagja), labdarúgóként (kétszeres gólkirályként, és máig a legsikeresebb válogatott játékosként, 6 mérkőzésen 17 góllal), síelőként, biciklistaként (az akkor legrangosabb Siófok-Budapest versenyen, mely élete első versenye volt, elsőként intették le) atlétaként, gyorskorcsolyázóként ( két eb-ezüst, egy vb-bronz), úszóként, futóként, karikaturistaként és grafikusként (ő tervezte a FTC futballszakosztályának címerét, valamint plakátok és portrék százait) is ismert Manno Miltiadeshez vándorolt.

1936-ban, Berlinben nem termett számunkra babér, de a sikereket jórészt a náci Németország, Olaszország és Ausztria művészei aratták (32-ből 21 érmet ők húztak be), de 1948-ban, Londonban, végszóként még összejött számunkra egy bronz, mégpedg a neveléstörténészként és sporttörténészként ismert Földes Éva jóvoltából, aki A Fiatalság forrása című epikus alkotásával nyűgözte le a döntéshozókat.

A művészeti versenyeket tehát összesen egy bronz- (Földes Éva, 1948), két ezüst- (Manno Miltiades, 1932; Hajós Alfréd – Lauber Dezső, 1924), valamint egy aranyéremmel (Mező Ferenc, 1928) zártuk. Szép teljesítmény!