Ne fikázd Cseh Laciékat, inkább szakadj ki a fotelból, húzz le futni!

Jogos fikázni azokat az olimpikonjainkat, akik aranyérem nélkül tértek haza? Pásztory Dóri megmondja a tutit.

Ma éjjel véget ér a riói olimpia. Voltak nagy pillanatok és komoly mélypontok, fényes győzelmek és bosszantó kudarcok. Már az első napon megmutatkozott szurkoló nemzetünk mindkét arca. Katinka első aranyát euforikusan ünnepelte a tömeg. (…) Hirtelen mindenki szerette volna, ha kicsit köze van a győzteshez, mindenki osztozni akart a sikerben. Aztán folytatódott a verseny, és jöttek az ezüstök, a bronzok… meg a nem pontszerző helyezések. És megmutatkozott a másik oldal is. Például Verrasztó Dávid eredményével kapcsolatban, aki egyéni csúcsától jócskán elmaradva nem jutott döntőbe abban a számban, amelyben világbajnoki ezüstérmes volt tavaly. Négy perc 14 másodperc alatt úszott le 100-100 méter pillangót, hátat, mellet és gyorsot. Ez számára nem jó eredmény, de ettől még emberfeletti teljesítmény. Mindössze tizenegyen tudtak nála gyorsabban úszni aznap a világon ebben a számban. Nem hiszem, hogy ezt fel tudja fogni bárki, aki kritizálja az úszását.

Így kezdi mai blogbejegyzését “írta Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó a WMN magazinban.

A Londonban élő volt úszó paralimpikonunk persze le nem írna olyat, hogy “ne fikázd Cseh Laciékat, inkább szakadj ki a fotelból, húzz le futni!”, elegánsabb, azt a címet adta dolgozatának, hogy “kritizálás helyett menjetek inkább sportolni”.

Gyűlölet robbant a billentyűzetre

Pásztory Dóri szerint szégyenletes volt idehaza a cselgáncsozók, birkózók, ökölvívók meccsei utáni siránkozás, Cseh Laci „temetése” a 200 pillangót követően, a vízilabdások, Gyurta Dani és Risztov Éva eredménye fölötti sajnálkozó műsor.

De van rá magyarázat:

Reményvesztett emberek tömege várta kiéhezve az újabb 15 perc boldogságot, amit egy sportolói teljesítmény adhat az elkeseredett és kilátástalan életükben. Ha pedig nem kapják meg ezt az utolsó utáni falat jóérzést, akkor kitör belőlük minden düh és indulat. A tehetetlen fajtából, amit jól ki lehet vetíteni az éppen aktuális, amúgy is csalódott sportolóra. Nem az empátia, az együttérzés, hanem a gyűlölet robban rá a billentyűzetre, és hagy örökre nyomot a digitális térben.

Csak közben azt feledik a „szurkolók”, hogy a sportoló is csalódott.

Cikkében Pásztory Dóri saját példát idéz.

Velem egyszer történt ilyen az egész pályafutásom során. Egy Európa-bajnokságon, amely előtt két héttel az edzésen még világcsúcsot úsztam. Elvégeztük a munkát, részt vettem az edzéseken, elutaztam a versenyre abban a tudatban, hogy én vagyok a legjobb, majd eljött az a nap, amikor az ébredés pillanatában tudtam, hogy nem fog menni. Pokoli volt. (…) Ez egyszer viszont kifogtam egy olyan napot, amit ma már úgy azonosítok: „egész nap filmet akarok nézni pokrócba burkolózva egy bögre kakaóval”. Szerencsém volt (…), hogy nem olimpikonként kellett átélnem ezt az ötkarikás játékokon, amikor több millióan figyelik a mozdulataimat árgus (és roppant szakértő) tekintettel, hogy aztán a fotelból megfogalmazzák azt, amit én is pontosan tudok: ez nem jött össze. Egy empatikus környezetben ilyenkor ölelés és vigasz járna, nem pedig még néhány rúgás az amúgy is fájó pofon után. (…) Nincs olyan olimpiai eredmény, amelyért elnézést kéne kérni.

Pásztory – jogosan – beszól azoknak a kommentelőknek, akik „azzal jönnek, hogy állami pénzen készültek fel ezek a sportolók, és igenis kötelességeik vannak”.

Ilyenkor csak azt felejtik el, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt a szüleik beíratták őket egy egyesületbe, ahol befizették a tagdíjat, megvették a sportoláshoz szükséges felszerelést, sok esetben fizették a versenynevezést és az utazási költségeket. Hosszú-hosszú éveken keresztül így ment ez, mígnem megszületett az első olyan eredmény, ami után már járt némi támogatás is. Ők már mind győztek valahol, valamikor azért, hogy itt lehessenek ebben az elit csapatban. Mind ilyen-olyan bajnokok, a kiválasztottak, a legjobbak. Mindenki saját erejéből szerzett kvótát és vívta ki a válogatottságot.

Egyéni!

A coubertini alapgondolatra (az olimpia nem nemzetek, hanem egyének nemes versenye) utalva Pásztory megjegyzi, az ötkarikás sportolók „azok, akik valamiben a legjobbak, és emellett még vállalják, hogy az országunkat is képviselik”.

Nem véletlen, hogy amikor Katinka felállt a dobogó legfelső fokára, akkor nem azt mondták, hogy Magyarország olimpiai bajnok lett, hanem: „the winner is: Katinka Hosszú, Hungary”. Köszönjük meg mind a 160 indulónak, hisz amellett, hogy kiemelkedően jók valamiben, és küzdenek saját magukért, még nekünk is örömet és büszkeséget próbálnak szerezni azzal, hogy mindezt magyar címeres ruhában teszik. Azoknak, akik csalódottan és elcsigázva jöttek haza, adjunk inkább egy hatalmas ölelést és vállveregetést, mert sokkal nagyobb szükségük van rá, mint akármelyik bajnoknak.

Így valahogy.

És ha már Pásztory Dóri

Hadd hívjuk fel a múlt héten egy úszó előfutam kapcsán az ifjabb Knézy Jenő akasztását követelő, a bénázást, a felkészületlenséget az aljassággal összekeverő sporttársaink figyelmét Pásztory vonatkozó cikkére. Akinek van öt perce, katt ide “Jencire”, akinek nincs, annak egy idézet a szövegből:

Szomorú, hogy egy figyelmetlenségből, egy rossz kommentátori döntésből fél nap alatt összeesküvés-elméletet lehet gyártani. Szomorú, hogy egy úszóversenyből is lehet migráns-kérdést generálni, hogy zsigerből teljes a bizalmatlanság, mindenki azonnal a legrosszabb szándékot felételezi anélkül, hogy venné a fáradságot, és megkérdezné az érintetett, hogy pontosan mi történt. Külön cikket érdemelne ennek a háttere, az, hogy egy ilyen helyzetre, miként született a közvélemény reakciója, a számtalan ítélkező cikk, és a kissé szerencsétlen, megkésett magyarázat a köztévétől. A legszomorúbb pedig mégis az, hogy az MTVA közleményéből a legfontosabb mondat kimaradt: Elnézést kérünk, hibáztunk!

Még egy Pásztoryt? A brexitről is írt egy személyeset a szerző, ezt. Ajánljuk.