Rio 2016: most akkor jól vagy rosszul szerepeltünk?

Alapvetés, amit kötelező belátni

Néhány napja, a riói olimpia vívóversenyeinek lezárása után, a magyarok fantasztikus, 44 éve nem látott teljesítménye kapcsán azt találtuk írni, ahogy a világ, úgy a sport is globalizálódik. Amíg harminc-negyven éve nem csak a vívás, a sport úgy általában még javarészt a fejlett társadalmak privilégiuma volt, addig manapság már nem csak Európa, Észak-Amerika, Ausztrália, Japán, esetleg Dél-Korea sportol.

A globális fejlődés hatására ma már Közel- és Távol-Kelet, Dél-Amerika, Afrika fiai és lányai is követendő mintát látnak a testkultúrában. A sport általi megdicsőülés, a glória és nem utolsó sorban az ezekkel kézen fogva együtt járó anyagi javak elérhető életcélként fogalmazódik a világ összes országában.

Míg 1976-ban, Montrealban még csak 26, Szöulban 29 ország osztozott az aranyakon, addig Rióban már 59 (87 nemzet mondhatja büszkén, hogy érmes versenyzője van).

Ezt a majd’ megduplázódó aranyszámot persze árnyalja a rendkívül fejlett sportkultúrával rendelkező Szovjetunió, majd nem sokkal később Jugoszlávia részekre hullása. Ettől még nem árt észrevenni, az elmúlt két hétben többek közt Bahrein, Vietnam, Tajvan, Thaiföld, Bahama-szigetek, Elefántcsontpart, Jordánia, Puerto Rico, Szingapúr, India, Brazília, Argentína stb. is aranyérmet nyert. Ők mind olyanok, akik negyven éve, 1976-ban erről még nem is álmodhattak…

Rio 2016 – a tények

Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke a Nemzeti Sportban olvasható olimpiai értékelésében azt mondta, ha a rajt előtt garantálják neki ezt a szereplést, gondolkodás nélkül aláírta volna. Ő is azt látja, egyre sűrűbb a mezőny, egyre élesebb a verseny. Minden sportágban. Soroljuk az olimpiai szereplésünk kapcsán tényként felemlegetett 5-5 pozitív és negatív dolgot:

+ Rióból nyolc arany mellett három ezüstöt és négy bronzérmet hoztak haza sportolóink – ezt már mindenki kívülről fújja.

– Ha nem ragadunk le az olimpiai éremtáblázaton elfoglalt rendkívül előkelő 12. helyünknél, hanem átfogóbban, mélységében nézzük a szereplést akkor szembetűnő, 21 olimpián érdekelt sportágunkból négy szerzett érmet, míg a pontszerző helyeket összességében mindössze nyolcnak köszönhetünk.

Olimpiai éremtábla

– Az érmek mellé amúgy négy negyedik, öt ötödik és egy hatodik hely párosul.

+ 110 olimpiai pontot szereztünk, amivel 16 helyen végeztünk az olimpiai ponttáblázaton

– A 15 olimpiai érmünkből kilencben is három versenyzőnk – Hosszú Katinka négy, Kozák Danuta három, Imre Géza két éremben – vállalt főszerepet.

– A nyolc aranyéremből négyben is olyan versenyző érdekelt – háromban Hosszú, és egyben a K4-500 tagjaként Fazekas-Zur Krisztina -, akinek vajmi kevés köze van a magyar edzéselmélethez, szakmai tudáshoz, lévén a felkészülésük jelentős részét külföldön, amerikai edzővel, edzésmódszerrel hajtották végre.

+ Soha nem fordult még elő, hogy két magyar sportoló – Hosszú Katinka és Kozák Danuta – a több, mint tízezer versenyző közül bekerüljön a tíz legeredményesebb közé. De hol vannak a férfiak?

+ De az is tény, a résztvevő országok népességét tekintve egy olyan eredményes nemzet sincs a TOP15-ben, mint a magyar.

+ De igaz ez a résztvevő országok eredményessége és a bruttó hazai össztermékének (GDP) az arányára is. A TOP15-ben e téren sem találunk csak egy olyat (Kenya, a 15., 10 912 USD), amelynek ha elosztjuk a GDP-jét a megszerzett érmek számával, akkor olyan kevéske összeget kapunk, mint Magyarországé (17 230 USD) .

– Ugyanakkor olimpiai pontok tekintetében szereplésünk alig múlja felül a Pekingi mélypontot.

Ha már a pénznél tartunk

Megállapítható, szép ez a 8-3-4, de Fábián László sportigazgató az olimpia értékelésekor nem véletlenül jegyezte meg:

néhány sportágnak, szövetségnek és egyesületnek érdemes lesz önkritikát gyakorolnia.  Néhány sportvezető feltehetően a csodában is bízva fogalmazta meg a reményeit, vagy rosszul ítélte meg az ellenfelek tudását. Bármi is történt, a magyar olimpiai csapat – köszönhetőn elsősorban az érem- és a pontszerzőknek – helyt állt Rióban, így azt is kimondhatom, hogy soha ne legyen a  mostaninál rosszabb a mérlegünk a nyári olimpiákon. Mindent összevetve: van mit ünnepelni, lesz mit elemezni.”

Borkai pozitív példaként Nagy-Britanniát hozta fel, így álljunk meg mi is egy bővebb gondolat erejéig náluk.

A múlt század végéig az Egyesült Királyságban alapvetően kétféle sport létezett: professzionális és iskolai. Előbbire a labdarúgás, a rögbi – más csapatjátékokban nem is nagyon jeleskedtek régebben -, a golf, az atlétika és a tenisz a példa, míg a többi sportot kizárólag amatőr szinten űzte az, aki egyáltalán megtehette.

Ezért aztán a brit nemzeti csapat jellemzően sosem állt az élmezőnyben az olimpiai éremtáblázaton. 1976-ban 13., (3-5-5), 1988-ban 12. (5-10-11), helyen zártak, de Barcelonában is csak a hátunkat nézték a 13. helyről 5-3-12-es arany-ezüst-bronz-mutatóval. (1980-as moszkvai és az 1984-es Los Angeles-i csonka olimpiákat nem vizsgáltuk.)

1996-ban, Atlantában jött el számukra a mélypont, ahol egyetlen aranyat nyertek –Matthew Pinsent és Steve Redgrave, evezés, kormányos nélküli kettes – és a 36. helyen zárt az éremversenyben.

A Magyarországnál nagyjából hat és félszer több lakossal és tízszer nagyobb GDP-vel (2 756 748 millió dollár vs. 258 444 millió dollár) rendelkező Egyesült Királyságban ezen mélyen elgondolkodtak és a londoni olimpia előtt nagyjából 14 évvel úgy döntöttek, nem mehet ez így tovább.

A nemzeti büszkeségnek szüksége van az olimpiai sikerekre, a népnek a sporthősökre, mert az ő példájuk az, ami képes kimozdítani őket az általános jólét okán az egyre növekvő tunyaságból 

– adták meg az új irányvonalat, majd léptek egy merészet. Ch. Gál András a magyaridok.hu oldalon fejtette ki bővebben, a nemzeti sporthagyományuktól merőben ellentételesen hogyan nyúlt bele a kormány a sportfinanszírozásba, az állami bevételnek számító Lotto-pénzből miként finanszírozzák azóta is a többségében nem professzionális olimpiai sportokat.

A hatás: Sydney-ben már megelőztek minket (10. hely, 10-11-7), ahogy Athénban (10., 9-9-12,), Pekingben (4., 19, 13, 15) és a hazai rendezésű londoni olimpián (3., 29-17-19) is.

A program London után sem ért véget. Rio előtti négy évben – tessék megkapaszkodni – 346 millió fontot (mai árfolyamon durván 124 milliárd forint) – fordítottak a Nemzeti Lottóból az olimpiai felkészülésre (272 millió az olimpiára, 72 millió a paralimpiára), amivel elérték azt a bravúrt, hogy a hazai rendezésű olimpia után négy évvel felülmúlták az akkor felülmúlhatatlannak gondolt teljesítmény és az éremtáblázaton megelőzve Kínát, a második helyen végeztek.

Ergo emögött a soha nem látott olimpiai siker mögött finanszírozóként ott áll minden egyes brit, aki lottót vet.

Konklúzió – négy, vagy nyolc év múlva mi lesz velünk?

De kanyarodjunk csak vissza Magyarországhoz, és ahhoz a nyitókérdéshez: most akkor jól, vagy rosszul szerepeltünk Rióban? A fentiek alapján két konkrét, egymásnak némiképp ellentmondó megállapítás mindenképp tehető:

• Magyarország népessége nagyságához és a bruttó nemzeti össztermékhez képest a riói olimpiai rangsorban elfoglalt 12. helyét tekintve fantasztikus sikert ért el. Ahogy eddig mindig, úgy most is jelentősen felül teljesített. A rendszerváltás után egyre jobban tunyuló magyar lakosság általános sportolási szokásait ismerve hatványozottan igaz ez az állítás.
• Magyarország olimpiai eredményessége, a sportban rejlő tudásbázisa az elmúlt negyven év alapján lassú negatív tendenciát mutat.

A magyar nép egészségi állapotának javítása közérdek. Ehhez a sport, mint eszköz megkérdőjelezhetetlen. Ahhoz azonban, hogy az átlagember is sportolni tudjon a szabadidőn és a sportolásra fordítható családi költségvetésen kívül két fő tényező létezik: az igény és minőségi helyszínteremtés.

Az igényteremtéshez elengedhetetlenek a példaképek, akik miatt a gyermekben megfogalmazódik a vágy, én is Szilágyi Áron szeretnék lenni. A helyszín biztosításához szükséges a minőségi sporttér, ahol a sportegyesületek működnek, ahol megfelelő edzői szaktudást is kaphat az érdeklődő.

Mindezekért a kormány 2010 óta a sportot deklaráltan kiemelt ágazatként kezeli. Az 50 éve elhanyagolt sportinfrastruktúra felújítása, továbbfejlesztése érdekében, az évtizedeken át lélegeztetőgépen tartott labdajáték sportszövetségek és sportegyesületek forráshoz juttatása érdekében bevezette a TAO-törvényt, amellyel hasonlóan az olaszokhoz, vagy a britekhez az állami bevételek egy részéről lemondott a sport javára. Később döntött arról is, hogy a 2014-2020-ig tartó időszakban összesen 135 milliárd forinttal támogat 16 kiemelt olimpiai sportágat.

Utóbbi program két éve indult. Rióban még nem lehetett elvárni a pozitív hatásait. Ha a MOB és a sportszövetségek kellő következetességgel, szaktudással gazdálkodnak a megnövekedett forrással, úgy annak négy év múlva 2020-ban, még inkább 2024-ben – de szép lenne, ha Budapesten – már nem csak aranyakban, hanem további érmekben, helyezésekben mérhető hatása lesz.

De ami mindezeken keresztül a legfontosabb, az olimpiai sikereknek és a fejlődő infrastruktúrának köszönhetően a heti rendszerességgel sportoló magyar emberek száma az eddigi 9-10 százalékról megemelkedik mondjuk 15-re. Mondjuk még ezzel is jelentősen le leszünk maradva a fejlett országok statisztikai átlagától, de így is jelentősen nagyobb lesz azoknak a száma, akik saját tapasztalatból tudják majd felmérni az egyes sportteljesítmények mögött rejlő iszonyatos munkát és tudást. És akkor talán kevesebb lesz a “pörköltfoltos atlétával, sörrel a kézben, fotelből okoskodó” kritikus is.

Na ez lesz az igazi siker.