Szilágyi Áron fantasztikus vívással, végső sikere kapcsán szemernyi kétséget sem hagyva nyerte meg a riói olimpia kardvívó számát a szerdai versenynapon. Megvédte a címét, ezt megelőzően Londonban is csúcsra ért a most 26 éves magyar sportoló.
Természetesen fantasztikus érzés, egyelőre csak keresem a szavakat. Nagyon boldog vagyok, most érzem át azt, hogy az elmúlt négy évben mennyi munka áll mögöttem és a csapatom mögött. Nagyon hálás vagyok nekik ezért, végig azt éreztem, hogy ez megér még egy aranyérmet
– mondta Szilágyi Áron a vegyes zónában az éremátadót követően. Azt mondta, segített neki az a tapasztalat a felkészülésben és a versenyen is, hogy már volt olimpiai bajnok.
Megkérdezték tőle, mitől volt ilyen sima az amerikai Daryl Homer elleni finálé. A magyar kardozó 15-8-ra nyert végül.
„Örülök, hogy úgy tűnt, könnyű volt a döntő, de nem volt az. Egy olyan stratégiát kellett választani, hogy a roppant dinamikus és agresszív vívását rögtön a rajt után meg tudjam törni. Ez összejött, szerencsére utána nem nagyon tudott leváltani, persze voltak jó pillanatai, de az asszók képe ez maradt és sikerült végig bírnom.”
A mostani menetelés alatt fizikálisan és mentálisan is kiadott magából mindent, nagyon nehezen megnyert olimpiai arany volt ez a számára. Nehéz pillanatokat, helyzeteket kellett megoldania már a második asszójától kezdve és most nem volt olyan állapotban, mint Londonban.
Akkor egy olyan állapotban vívtam az olimpiai döntőben, ami lehet nem lesz még egyszer az én pályafutásom során.
Ez most nem ilyen volt, sokkal tudatosabbnak kellett lennem. Sokkal több energiámat vitte el, hogy ne figyeljek a közönségre, hogy a következő tusra koncentráljak” – mondta Szilágyi, aki szerint jó volt az is, hogy Decsi András, az edzője mögötte volt, mert bármikor kinézett rá ő mindig megnyugtatta.
Akkor azt mondtam, beszéljenek majd az eredmények.
Decsi Andrissal nagyon jól megértjük egymást, harmonikusan tudtunk együtt dolgozni, és csodálatos, hogy egy ilyen jó felkészüléssel, amiben tényleg jól éreztem magam, nagyon jól egymásra tudtunk hangolódni. Fantasztikus, hogy ez egy aranyéremmel párosult a végén. Ugyanakkor az előző edzőimnek, Somlai Bélának, és a nevelőedzőmnek, Gerevich Györgynek is nagyon hálás vagyok. Nélkülük nem lennék az a vívó, aki most vagyok.”
Kívülről úgy tűnt, hogy Szilágyi Áron teljesítménye asszóról asszóra javult, és pont a legjobbkor, a döntőben ért a csúcsra. Megkérdeztük, ezt ő is így érezte-e belülről:
Abszolút, a második asszóm után leesett rólam egy teher.
Nehéz helyzet elé állítottak, körülbelül 5-10 perccel a győzelmem után állhattam fel a negyeddöntőre, el lehet képzelni milyen fizikális állapotban voltam akkor. De sikerült összekapnom magam, sikerült ugyanúgy koncentrálnom, mintha épp akkor keltem volna ki az ágyból és friss lennék. Ezek után már az ott mutatott teljesítményemmel elégedett voltam, az elődöntőben már jó tusokat, sőt, időnként szép tusokat tudtam adni, a döntőre pedig jó taktikát választottunk, ami mindent vitt.”
“Hihetetlen egy olyan klubban sportolni, ami tényleg egy családnak számít, olyan a hangulat. 9 éves korom óta sportolok, ott kezdtem el a vívást, örülök annak, hogy már Tokióig megvan a szerződésem. Büszke vasasosként hordom ezt az aranyérmet.”
Valamiért a magyar sportban mindig van valamilyen átok. Például volt egy zászlóvivő átok is, korábban csak Németh Imre tudott úgy nyerni, még 1948-ban, hogy a megnyitón ő vitte a nemzeti lobogót. Szilágyi Áron a második, akinek sikerült ugyanezt a tettet végrehajtani.
Nem nagyon foglalkoztam ezzel az átokkal, mert nem lett volna értelme. Örülök annak, hogy ezt most már elfelejthetjük, és nagyon szurkolok a következő zászlóvivőknek.
A duplázásával igen illusztris klubba került be, korábban a magyarok közül csak Fuchs Jenő és Kárpáti Rudolf tudta megvédeni olimpiai bajnoki címét kard egyéniben.
„Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen csapathoz tartoznék, ha megnyerném a második aranyamat. A világon én vagyok az ötödik (a szovjet Viktor Krovopuszkov és francia Jean-François Lamour is duplázott), akinek ez sikerült. Boldog vagyok, hogy ezt a magyar hagyományt feleleveníthettem. Büszkeséggel tölt el, rengeteg olimpiai bajnoka van a mi sportágunknak, fontos a hagyományokat őrizni és emlékezni az ő sikereikre” – mondta a nagy elődökről.
„Elmegyek a doppingszobába, ahol megiszom az első vizemet. Aztán szeretnék visszajutni az olimpiai faluba, megölelni a csapattársaimat, leülni egy picit, átgondolni ezt az egész napot. Aztán meglátjuk, hogy lesz.”
